Az elmúlt évszázad utolsó harmadában nem ismertünk hatásos eljárást a betegség kezelésére. A kórbonctani adatok igazolták, hogy a legfontosabb patológiai elváltozások a szívizom elhalása és a koszorúér trombotikus elzáródása. Vita tárgyát képezte azonban, hogy a koszorúér-trombózis primer vagy szekunder jelenség-e. Ezekben az években a betegek kezelése belgyógyászati osztályokon történt, és a hosszas ágynyugalomtól vártuk a gyógyulásukat. A kardiológia még nem szerepelt önálló diszciplínaként, a specialitás a belgyógyászat egyik részterületeként létezett. Az általános szemléletnek megfelelően 1957-ben Gottsegen György professzor vezetésével megalakult az Országos Kardiológiai Intézet, amely egyben a Budapesti Orvostudományi Egyetem IV. számú Belgyógyászati Klinikája is volt. A betegek megfigyelése azt igazolta, hogy a kórházi halálozás leggyakoribb oka valamilyen malignus ritmuszavar. Ennek megfelelően a kezelés az életveszélyes aritmiák megelőzésére, illetve kezelésére irányult. Irodalmi adatok alapján ismertté vált, hogy az infarktusos betegek monitorozása alkalmas a veszélyes ritmuszavarok észlelésére, és a Bernard Lawn által feltalált defibrillátor alkalmazásával az „elektromos halálozás” csökkenthető. Azokon a hazai belgyógyászati osztályokon, ahol az osztály vezetője kardiológiai érdeklődésű volt, koronária őrző egységek (coronary care unit, CCU) jöttek létre. Magyarországon az első ilyen egységet Braun Pál címzetes egyetemi tanár, osztályvezető főorvos hozta létre 1966-ban a Róbert Károly körúti (később Nyírő Gyula) kórházban (Emed, 2008). Ebben az időben kezdett a szakma érdeklődni a szívinfarktus epidemiológiai adatai iránt. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1970–1971-ben indította el tizenkilenc centrumban az Infarktus Regiszter Vizsgálatot, amelynek egyik résztvevője az Országos Kardiológiai Intézet volt, és a programot dr. Gyárfás Iván vezette. Kezdetben a program munkatársaként, később vezetőjeként részt vehettem ebben a munkában. A dél-pesti terület hat kerületében regisztráltuk az infarktus miatt kórházban kezelt, illetve – a prehospitális időszakban – ebben a betegségben meghalt betegeket. Az adatoknak a maguk idejében óriási jelentőségük volt, mivel a program keretében a betegséggel kapcsolatos lakosságszintű (populációs) adatokat gyűjtöttünk, és mód nyílt a nemzetközi összehasonlításra (Gyárfás, 1976, 16.). Az adatgyűjtés legfontosabb felismerése az volt, hogy igen alacsony a CCU-ban kezelt betegek aránya (7,8%), annak ellenére, hogy a területen öt kórházban is volt koronária őrző. Az első ellátó helynek a halálozásban komoly jelentősége volt, mivel a malignus ritmuszavarok a betegség korai szakaszában a leggyakoribbak. A hagyományos osztályon kezelt infarktusos betegek esetén a kórházi halálozás 31,7% volt, míg a CCU-ban megfigyelt betegek esetén 18,2%-os kórházi halálozást rögzítettünk. A tapasztalatok alapján 1973-ban a dél-pesti területen bevezetésre javasoltuk az infarktusos betegek intenzív betegellátási rendszerét. A program célkitűzése az volt, hogy infarktusgyanú esetén a betegek szervezett módon (munkaidőben területi elv, ügyeleti időben ügyeleti rend szerint) közvetlenül a CCU-egységbe kerüljenek. Öt év alatt a CCU-ba került betegek aránya 57,1%-ra nőtt, és a teljes 28 napos halálozás 51,7%-ról 41,5%-ra csökkent, ami mind klinikai, mind statisztikai szempontból szignifikáns volt (Jánosi et al., 1981). Ebben az időszakban az egyéves utánkövetés alatt a férfiak 56,2%-a, a nők 60,7%-a halt meg.